Kezdetben a Lurkó Alapítványnál segítettünk, ahol gyerekekkel foglalkoztunk a kórház gyermekosztályán. A mosolyuk, az ölelésük, a nevetésük lett a legnagyobb ajándék, amit kaphattunk. Nem voltunk orvosok, sem terapeuták – egyszerűen csak ott voltunk. Játszottunk, meséltünk, hallgattunk. Emberként voltunk jelen.

Aztán jött egy törés. Olyan érzés volt, mintha a saját helyünkről akartak volna kizárni minket. Eltávolítottak. Nem azért, mert rosszat tettünk – épp ellenkezőleg. Talán túl sokat adtunk, talán nem fértek bele az elképzeléseikbe azok az értékek, amiket képviseltünk.

De nem törtünk meg. Mert amikor belépsz a kórházba, nem betegként, hanem azzal a szándékkal, hogy másokat jobb kedvre deríts, valami megváltozik benned. Az a gyomorgörcs, amit gyerekként éreztünk a kórházi falak között, egyszerűen eltűnt. Mert már nem mi voltunk a betegek. Mi lettünk azok, akik reményt hoztunk.

Ezért jött létre a Tündérkéz. Mert hisszük, hogy egy simogatás, egy mosoly, egy pillanat is elég lehet ahhoz, hogy egy gyerek napja szebbé váljon. Hogy ne csak testileg, hanem lelkileg is gyógyulhassanak.

Most még csak egy kezdeményezés vagyunk, de a céljaink nagyok. Mosonmagyaróvárról indulunk, hogy egyre több gyermekhez juthassunk el. És hisszük, hogy a szeretet, amit adunk, visszatalál hozzánk – és talán hozzád is.